MFKata gondolatai

Nehéz léptek koppantak a másik oldalon, aztán feltárult az ajtó, és szembenézett velem… egy széles, napbarnított, izmos mellkas. Meztelenül. Lesütöttem a szememet, és a lélegzetem is elakadt. A srác csípőre eresztve hordta a farmerjét, és kivillant a köldöke alól induló vékony szőrcsík, amely a nadrág dereka alá futott. A hasa tökéletesen kockás volt, érintésre termett. Nem az a has, amit egy tizenhét éves fiútól vártam – feltételeztem, hogy ennyi idős– de a fene fog panaszt emelni.

– Nincs egy pólója? – kérdezem, ásót ragadva. – Sajnos, azt hiszem, nincs. Állandóan félmeztelenül mászkál. Még télen is. – Dee felnyögött. – Nagyon zavaró, hogy ennyit kell látnom a… bőréből. Fújj!

Neked fújj. Nekem meg átkozott hőhullám.

– Máris beadod a derekadat, cica? – Beadni? – nevettem érzés nélkül. – Csak nem akarom tovább nézni a fejedet.

– Mondogasd ezt magadnak sokáig, cica! – mosolygott Daemon.

– Te meg csak szedjed az egónövelőidet!

A szerénység a szenteknek vagy a lúzereknek való. Én egyik sem vagyok.

– Kérsz kekszet? – nyújtott felém egy doboz csokis rágcsát. Gyomorpanaszok ide vagy oda, ezt nem lehetett visszautasítani.

– Persze.

Félmosoly ült ki az arcára, felém hajolt, a szája most csak centikre volt az enyémtől.

– Akkor gyere és vedd el!

Gyere és vedd… Daemon a sütemény felét telt, csókolnivaló ajkai közé szorította. Ó, ti földönkívüli aprószentek…