MFKata gondolatai

Lassan minden a végéhez ér, és így van most Alexandra Bracken Sötét elmék sorozata is. A Könyvfesztiválra érkezik a trilógia zárókötete, a Sötét hajnal a Maxim Kiadó gondozásában, mi pedig természetesen nem hagyhatjuk ki a harmadik részt sem, ahogy a másik kettővel sem tettük. Április 14-től a Blogturné Klub négy tagja mesél a könyvről, mielőtt búcsút intünk neki. 

Ha ügyes vagy, Te is hazaviheted a könyv egy példányát!

Mostanában a könnyed és romantikus könyvek felé húz a szívem mégsem tudtam nemet mondani Alexandra Bracken Sötét elmék sorozatának befejező részére, hisz a sötét hangulata ellenére is a legjobb disztópia sorozatok közé sorolom. 

Az előző rész relative nem annyira régen jelent meg (másfél éve), mégis elég nagy vonalakban emlékeztem csak arra, hogy pontosan mi is történt. De foghatnám a koromra is, hisz már egy ideje a Szexi Harmincasok Klubját erősítem, de mégis nehezen tudtam felvenni a fonalat a történettel. 

Már az első oldalakon egy akció közepébe csöppenünk és hirtelen azt sem tudtam, hogy ki kicsoda és eltelt jó pár oldal, mire sikerült rendesen beazonosítanom mindenkit. Hiába vártam a szokásos kis visszatekintőt (puskát) az előzményekből, ez most elmaradt. 

Az írónő nagy hangsúlyt fektetett abba, hogy megismerjük bizonyos szereplők múltját és jobban belelássunk (szó szerint) a fejükbe és megértsük a tetteik okát. 

Gondolok például Clancyre, aki azért egy negatív karakter, de mégis megismerve a múltját egy kicsit más színben tűnteti fel a dolgokat. De ez vonatkozik Cole-ra is, akinek a gyerekkora szinten sok mindenre ad magyarázatot és így persze Liam viselkedésére úgyszintén. 

És ha már a fiúknál tartunk, akkor eljutunk a szerelmi háromszögünkhöz is, ami eddig nem kapott akkora szerepet, de most azért belekóstolhatunk. Bevallom, hogy én végig Liamnek szurkoltam, még mindig tartom magam ahhoz, hogy az első fiú az igazi. Arra viszont egy percig sem gondoltam, hogyan fogja az írónő rövidre zárni ezt furcsa kis háromszöget. A szívemet törte össze a kegyetlenségével. 

Viszont Zúért meg hatalmas piros pont jár, könnyekig meghatott vele. Az első kötettől kezdve ő volt a kis ékszerdoboz a Valóság-csapatban és könnyekig meghatott a története és a karakter-fejlődése. Ahogyan Ruby-é is. A három köteten keresztül látjuk, hogy miképpen válik esetlen tizenévesből igazi harcossá, aki nem fél szembe menni a világgal a szeretteiért és az álmaiért. 

Mindentől függetlenül a könyv végig feszültségben tartja az olvasót, felkészülés a végső harcra, a tervezés a legvégső támadásra. Az utolsó pillanatig azon kattogtam, hogyan lesz képes az írónő megoldani a pszi-képesség problémáját. Aztán a legvégén természetesen robban a bomba és az írónő sem riadt vissza semmilyen eszköztől, hogy fenomális lezárást kapjunk. Kiváló ötlet volt, hogy Rubyt visszavitte a kezdetekhez, hogy a végső lezárást ott kapja meg, ahol minden elkezdődött és így semmilyen elvaratlan szál nem maradt a végére. 

A sorozatindító kötet volt a három közül, ami leginkább megragadott, de az tagadhatatlan, hogy egészében nézve a sorozatot még mindig a legjobb YA disztópiák közé sorolom. Alig várom, hogy filmen is lássam majd a könyvsorozatot, ami az IMDB szerint jövőre várható a mozikban. 

Játsszunk!!!