MFKata gondolatai

Inkább lelelem a hallomat a királyi családok elleni harcban, mint a szolgálatukban.

Annak idején Amy Ewing The Jewel könyvsorozatának a borítóira figyeltem fel, majd az első rész elolvasása után kellemesen csalódtam, mert a szép külső mögött egy ígéretesnek tűnő sorozatindító történet bújt meg.

Viszont az élet úgy hozta, hogy a második rész olvasását Hermione időnyerőjének hiányában csak halogattam. Aztán megjelent a trilógia zárókötete és úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább, hisz egyben mégiscsak jobb 😁

Ezért rendhagyó módon most mindkét kötet szóba fog kerülni.

A második kötet rögtön ott folytatódik, ahol az első véget ér és máris sodor minket magával. Ash és Violet menekülni kényszerülnek és az útjuk rendkívül izgalmasra sikeredik. Ez az lendületesség és izgalom kitart egészen a sorozat végéig. Bár vannak benne kevésbé akciódús jelenetek, de a várakozás izgalma végig ott motoszkál a sorok között. 

Talán pont ezért érzem úgy, hogy a legvége talán egy kicsit elkapkodott lett. Szépen megalapozott volt minden mozzanat és mondat, de pár információmorzsa mögé én többet képzeltem. 

!!!Spoilerveszély!!! Csak saját felelősségre!

• Én még mindig nem tudom, hogy pontosan miért is a paladinok lettek a helyettesek. Bár az is lehet, hogy az én figyelmem kerülte el valami.
• Sil másik gyermekének történetét, valamint Pearl terhességének történetét is a levegőben lógva érzem. 
• De talán a legfájóbb az Raven és Garnet sorsa. Szívesen olvastam volna róluk többet. Tény, hogy mindkettejüknek van külön-külön novellája, de a közös jövőjükre lennék a leginkább kíváncsi. Semmi csók vagy van lamour? Megérdemelték volna igazán!

Azt már az első részben is kijelenthettük, hogy hasonló témájú történettel még nem igazán találkoztunk. Még most is úgy gondolom, hogy ez a „béranya” dolog nagyon durva és kemény érzelmi húrokat pendít meg, de örültem amikor a második részben az írónő teljesen más háttérvilággal emelkedett felül ezen a szörnyűségen.

Végre megismerhetjük a sziget történetét és vele együtt a paladinokat is, akik azonnal elvarázsoltak engem. Ez a kapcsolat a négy elemmel (föld, víz, tűz, levegő) annyira ősi és olyan, mintha maga a természet akarná visszavenni azt, amit elvettek tőle. 

Okosan ki van találva. 

Már az első részben feltűnt, hogy a sorozat mozgatóeleme inkább a cselekmény, minta romantika, de bíztam abban, hogy a második részben kicsit több szerelmi jelenettel ajándékoz meg az írónő. Nem tagadom, hogy akadt benne pár érzelmes pillanat, de az én ízlésemnek egy kicsit kevés volt.

Bánatomra a harmadik rész még inkább a cselekménynek volt alárendelve és szinte nem is volt benne romantika. 

Azt nem mondhatom, hogy teljesen érzelemmentes lett volna, hisz a családra és a barátságra is nagy hangsúlyt fektet Violet, de úgy szerettem volna még Ashről olvasni. 

Na és persze elég ellenszenvesek voltak az uralkodók is, a Tó hercegnőjéről nem beszélve. A harmadik részben már tényleg tiszta szívemből gyűlöltem. Hiába ismerjük meg az életét és az okokat, akkor sem tudok mentséget a gonoszságára. A többi úrnő ugyanez! 

A sorozat bizonyos hiányosságaitól eltekintve, még mindig tartom magam az első benyomásomhoz, miszerint rendkívül jó alapötlettel megáldott disztópia, ami magával ragad és nem ereszt el az utolsó oldalig. Varázslatos háttérvilágot társított hozzá az írónő és ehhez a rendkívül mozgalmas cselekmény is csak hozzáad. Így egyben olvasva sem éreztem soknak vagy unalmasnak egy pillanatig sem, így bátran ajánlom a disztópia kedvelőknek!

Játsszunk!!!