MFKata gondolatai

A ​Vámpírakadémia nemzetközi bestsellerszerzője,
Richelle Mead új, lenyűgöző romantikus sorozata
a pompa és a felfedezések világába kalauzolja az olvasót.

Az egyik legnagyobb öröm volt, hogy a Könyvmolyképző meg tudta szerezni Richelle Mead kiadási jogait, hisz a Vámpírakadémia óta nagyon sokan várták az írónő további köteteit. Bár a sorozattal időhiányában még nem végeztem, én is kíváncsi voltam a Glittering Courtre, aminek a gyönyörű
borítója azonnal elvarázsolt, mégis a könyv befejezése után elég vegyes érzelmeim vannak.

Először is a legnagyobb problémám a fantasy címkével van. Bár én már direkt nem tettem bele a besorolásba, mégis a Goodreadsen és a Molyon is megtalálható. Mitöbb a folytatásokban is, de engem már nem vernek át. 

Szóval a könyv kétharmadáig arra vártam, hogy feltűnjön végre a mágia, a rejtett tehetség, természetfeletti erő vagy valami démon vagy akár egy sárkány/goblin/akármi. De semmi nincs benne. Még a vallásra is gondoltam, hogy talán abban lesz a rafináltság, de csalódnom kellett. Ez számomra nem elég ahhoz, hogy kiérdemelje a fantasy címkét.

Ami azért is szomorú, mert ha én az első pillanattól kezdve egy romantikus-történelmi-kosztumös regénnyel számolok, akkor nincs ez a hiányérzetem. 

Mert ha megpróbálom csak így nézni, akkor viszont egy kellemes kalandos kis történet ez. Igaz, hogy kicsit kiszámítható, nincsenek benne nagy fordulatok és az érzelmi sincs a hatalmas kilengés, de a stílus sodró és kíváncsi voltam, hogy mi lesz a lányokkal. Mi több a könyv vége igazán izgalmasra is sikeredett. 

A történetünk főhősnője egy gazdag nemesi, ámde elszegényedett családból származik (gentry :D ), akinek egyetlen menekülési vagy megélhetési lehetősége van az a jó házasság. Természetesen ehhez Adelaide-nek egyáltalán nem fűlik a foga és megszökik, úgymond kezébe veszi a sorsát. Ami nekem nagyon szimpatikus és bátor tett volt tőle, főleg úgy, hogy még öltözködni sem tudott egyedül. De ebből kiindulva a fejlődése a történet során látványos is, hisz a végére már nem retten meg a kemény fizikai munkától sem, csakhogy Cedrickel lehessen. Bár a nyafogást nem vetközi le teljesen, de azért ez érthető valahol, azt tekintve, hogy honnan jött. 

És ha már Cedric, akkor meg kell említeni, hogy azért piros pontot érdemel, hogy a kettejük szerelme nem az a tipikus „meglátni és megszeretni” szerelem, hanem az a lassan és finoman alakul ki és szerintem ez mélyebb is. Könnyebben kiállja a próbákat, amiket az írónő felállít számukra. 

Másik nagy kedvencem volt a lányok barátsága. Mindhárman máshonnan érkeznek az udvarba, különböző társadalmi helyzetből és még különböző stílussal, mégis az udvarban nagyon erős barátság alakul ki köztük, amit senki és semmi nem tud megrengetni. A könyv utolsó harmada pedig aztán nagyszerűen felvezette, hogy a folytatásokban az ő történetüket olvashatjuk majd, úgyhogy én kíváncsian várom Mira és Tamsin kötetét, mert szerintem izgalmakban nem lesz hiány.

Kicsit csalóka a könyvcím is, hisz a sztori csak egy része szól a Ragyogó udvarban, az csak a dobbantó az igazi új világ előtt. 

Az én javaslatom az, hogy ne a Vámpírakadémia legyen a mérce és véletlenül se várjatok fantasy történetet csak egy igazi romantikus-báli ruhás történetet és akkor nem lesz senkinek hiányérzete!

Adelaide

Tamsin

Mira

Játsszunk!